Mindannyian vágyunk a törődésre és a szeretetre. A párkapcsolat kezdeti szakasza után még inkább érezzük, hogy szükségünk van párunk figyelmére. Sokszor azonban helytelenül olyan taktikát kezdünk alkalmazni, ami nemhogy kielégíti szeretetigényünket, hanem rombolja a másikkal való viszonyunkat.

Mikor kezdődik a harc?

Amíg csak ismerkedünk, a romantikus szerelmünket az az abbéli elvárás fűti, hogy a párunkkal majd boldogok leszünk. Addig vicces, kedves, megértő a másik, amíg szilárddá nem válik a kapcsolatunk, összeköltözünk, eljegyzésre vagy házasságra kerül sor, hiszen innentől kezdve már biztonságban érezzük magunkat. Párunkhoz fűződő viszonyunk is átalakul. Egy férfi például elvárja, hogy a nő mosson, takarítson, vasárnap húslevest főzzön, aztán elmenjenek sétálni, úgy, ahogy annak idején az ő szülei tették. Egy nő elvárja, hogy a párja elvégezze a ház körüli munkát, nyírja  a füvet és segítsen a bevásárlásban. Láthatjuk, hogy mindkét félnek meg vannak a maga elvárásai. Vannak azonban olyan, nem tudatos elvárásaink is, hogy majd a másik úgy fog minket szeretni, ahogy a szüleink soha. Emiatt az elvárásunk miatt eltávolodunk a párunktól és várjuk, hogy a kedvünkben járjon, kitalálja mit szeretnék, mikor, hiszen már ismernie kellene minket, tudnia kellene, hogy mire van szükségünk. 

Megváltoztál.

Párunk addig pozitívnak értékelt tulajdonságai már inkább idegesítőek. Mi történt? "A lelki teljesség utáni vágyakozásunkban, hogy olyan teljes egészek és tökéletesek legyünk, olyan párt választottunk magunknak, aki kárpótol bennünket énünk gyermekkorunkban lehasított részeiért." Ketten alkotunk egy egészt. - szokták mondani. A párválasztás során olyasvalakit keresünk, akiben meg van az a valami, ami bennünk hiányzik, így vagyunk teljesek. Ez azonban nem igaz. Ha nem teljes emberként megyünk bele egy párkapcsolatba, akkor ez az elgondolás egy darabig működik, utána viszont felszakítódnak a sebek, hiszen folyton azt látjuk a másik rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel mi nem.

A film pörög tovább

Ebben a stádiumban már negatív vonásainkat kezdjük vetíteni partnerünkre. Milyen vonásokat is? Azokat, amelyeket letagadunk, amelyektől szabadulnánk, megtagadnánk. Lényünk ezen része javarészt a gyermekkorban szerzett sérülésekre adott válaszreakciónk. Tovább menve, nem elég, hogy ezekhez a negatív tapasztalatokhoz alkalmazkodunk a gyermekkorban, de felnőttként még a partnerünkben is ezeket a vonásokat keressük, hiszen ez a letagadott rész is hozzátartozik az én-hez. Tehát a másikról alkotunk egy képet, de ehhez a képhez a megtagadott, elnyomott én-részünk is hozzátartozik. 

Hogyan próbálunk szabadulni a negatív tulajdonságainktól? 

A legegyszerűbb megoldást választjuk, még hozzá, kivetítjük a saját negatív tulajdonságainkat a társunkra. Zsörtölődünk, bíráljuk mindazt, amit önmagunkban sem szeretünk. Emiatt szorongás fog el minket, hiszen felszakítódnak a gyermekkori sebek, összezavarodunk és azt érezzük, hogy nem szeretnek bennünket.

A szeretet kicsikarása

Mivel nem kapjuk meg az áhított szeretetet, ingerlékennyé, kritikussá válunk partnerünkkel szemben. "Miért nem ölelsz át soha?", "Te sosem hozol virágot/sütsz nekem süteményt." Ilyen, és ehhez hasonló mondatokkal próbáljuk kicsikarni a figyelmességet, melegséget a párunkból. 

Miért gondoljuk azt, hogy ha bántjuk a másikat, megkapjuk, amit akarunk? 

Ez az egész folyamat a gyermekkorra vezethető vissza. Csecsemőként se kértük a tejet, hanem sírással követeltük ki, ugyanúgy, ahogy édesanyánk figyelmét. Ezt a stratégiát aztán felnőttként is alkalmaznánk, elvárjuk, hogy a másik kitalálja mit szeretnénk, mihez lenne kedvünk. Nem a másik kötelessége kitalálni, hogy mire van szükségünk! 

Itt az ideje, hogy tekercset cseréljünk, a figyelemért folytatott tudatalatti harc pusztán a szakítás felé vezet. Tartsunk önvizsgálatot, hogy rájöjjünk, mire is van szükségünk, majd minél pontosabban fogalmazzunk meg párunknak az igényünket.  (Pl. Szeretném, ha mindennap megkérdeznéd, mi történt velem a munkában, vagy naponta egy fél órára hagyj elvonulni.)